Alien: A Bánat Tengere

A trilógia három kötete közül szerintem ez sikerült a legjobban. Bár technikailag lényegében csak az Árnyékhajsza remake-je, mégis sokkal erősebb hatású annál. A szerző tényleg mindent bevetett, hogy kikészítse az olvasók idegeit. Ez egy igazi horrorisztikus szörnyregény, amiben érdekes megoldást jelent az empata főszereplő és az idegen lények közti telepatikus kapcsolat pedzegetése. Apró bibi csupán az, hogy a műben leírt események logikailag ütköznek más, korábbi Alien regények történéseivel. Szóval itt is az történt, mint a Terminátor sorozatnál. A különböző szerzők nótóriusan megszegik az adott univerzum történelmét.
Ja, és nagyon hiányoltam a sztoriból az androidokat. Pedig elvileg azoknak lenne a legjobb esélyük a xenomorfokkal szemben.
Egy kérdés: Miért nem jut az orvosok eszébe, hogy miután levált valakiről egy arcmászó, ledugjanak a torkán egy endoszkópot és kivakarják belőle a parazitát, mielőtt megnőhetne és csiklandozni kezdené belülről?

James A. Moore: A Bánat Tengere
Az új Alien trilógia második része jó sokat ugrik előre az időben, 2497-ben játszódik – ha jól tudom, akkor ez már 100 évvel van a negyedik Alen film után. Az Egyesült Rendszerek hadseregének vége. A Wayland-Yutani Társaság újra erőre kapott és azon dolgozik, hogy ismét visszanyerje régi dicsfényét. A helyszín az LV178, vagyis az a helyszín, amely az előző regényben is jelen van. A regényt a könyv idejében már New Galveston-nak hívják, már három város található a felszínén és hamarosan épülne a negyedik. Alan Decker, aki a bolygón dolgozik, de egy a Bánat Tengerén tett felderítőút során megsérül, ezért visszaküldik a Földre. (A Bánat Tengere a régi bánya és környéke, amely valójában inkább sivatagos terület. )
Innentől kezdve már sajnos képtelenség spoiler nélkül beszélni a könyvről.
[spoiler]

Deckert hamarosan megzsarolja a Wayland-Yutani. Együtt kell működnie a céggel, vissza kell térnie a bolygóra egy csapat zsoldos társaságában és be kell gyűjtenie az idegenekből némi mintapéldányt. A bolygón időközben felébredtek a xenomorfok, tehát Ripley próbálkozása az előző részben nem járt sikerrel. Elképesztő dolog derül ki Deckerről: ő Ripley leszármazottja. A cég azzal zsarolja, hogy rajta és családján hajtják be azokat a károkat, amelyeket Ellen és Amanda Ripley okoztak. A másik dolog: Decker empata, érzékeli mások érzelmi reakcióit és ezt kihasználva próbálnak az idegenek nyomára bukkanni. A xenomorfok tisztában vannak vele, hogy Decker Ripley leszármazottja, úgy tekintenek rájuk, mint a pusztítókra. Az idegenek elég vehemensen elsősorban Deckert akarják kinyírni, de természetesen az útjukba kerülő emberekkel is végeznek. A járatokban a felderítő tudósok és a zsoldosok hamarosan elkezdenek futni a saját életükért. A könyvben kifejezetten tetszettek azok a részek, melyek az idegenek szemszögéből mutatták be az eseményeket.
[/spoiler]

A regény rendkívül akció dús, sokkal több az idegenekkel való összecsapás, mint korábban. Az események gyorsan pörögnek és a végkifejlet is megdöbbentő. Nagyszerű élmény volt. Ötös.

Újabb csalódás.
A soros szerző sajnos most sem merészkedett az alienes közhelyek mezején túlra... A cselekmény és a karakterek durván 90 százaléka a nagyjátékfilmek és mondjuk a Halálcsapda című regény elemeiből építkezik. Lehetne jó is, de sajnos a közhelyeket még fűszerezni sem tudta... Az eredmény emiatt egy szokásos kutatós-lövöldözős-menekülős-szemétcéges ponyva Alien-logóval díszítve.
A leírások érdektelenek, de aki otthon van a témában, akár nyugodtan át is ugorhatja a legtöbbet, mert úgyis látta már másutt. Karakterfejlődés nuku, és bár eleinte érdeklődve figyeltem a főszereplőt, az ő háttere sem tesz hozzá semmi érdemlegeset a történethez. A szereplők is régi ismerősök, mindegyik, a hideg szívű vállalati luvnyától a keményfejű zsoldosokig. Az akciójelenetek tökéletesen sablonosak, tucatszor ismételtek, és a régi rajongók számára már-már unalmasak — ráadásul gépiesek és itt-ott kifejezetten primitívek ("Az első lénybe sikerült beleküldenie egy energiaadagot. A szörny mintha meg se érezte volna a dolgot. Megérkezett a második lény is. Rand felsikoltott.") A sztoriból semmi új nem derül ki, leszámítva egyvalamit, ami viszont igazi jelentőséggel és következményekkel nem bír, hiába is vártam valami komoly csavart vagy bármit. Az egyetlen pozitívumként induló jellemzője a könyvnek, hogy eleinte bepillantást enged az idegenek gondolataiba — ez viszont önmagában kevés.

Tényleg nem értem, hogy miért ragaszkodik az amerikai kiadó a már lerágott csonthoz se igen hasonlítható alapsztorikhoz. Mivel alig-alig jelenik meg új Alien-regény, még hangsúlyosabb az ötlethiány és az ebből fakadó alacsony színvonal. A trilógia zárókötetét még megrendelem, de egyre többször jut eszembe, hogy tán jobb lenne hagyni az egészet a fenébe...

Ja, és ezek után mellékesnek tűnhet, de számomra most is kiakasztó, hogy az angolszász mértékegységekhez ilyen csökönyösen ragaszkodik a fordító.