Auschwitz hegedűse - A zenének a pokolban is szólnia kell + A gyermekblokk

Auschwitz hegedűse - A zenének a pokolban is szólnia kell

A kicsi Jean-Jacques alapvető élménye édesanyja távolléte és hidegsége. Ahogy idősebb lesz, a családi asztalnál elejtett szavakból, kihallgatott beszélgetésfoszlányokból és legfőképpen a hallgatásból, az asztal melletti üres helyekből bontakozik ki előtte a történet, amit korán meghalt édesanyjával esélye sem lesz megbeszélni.
Anyja, Elsa 1943-ban került Auschwitzba, ahol komolyzenei tudásának köszönhetően a női zenekar tagja lett. Milyen beteg és elvetemült elme hozott létre egy női zenekart a földi pokol kellős közepén? Hogyan létezhettek együtt az emberi teremtőerő legcsodálatosabb alkotásai Auschwitz embertelenségével? És hogyan élhette túl édesanyja a tábort, miközben olyan sok rokona, köztük nővére, Lydia odaveszett?
Jean-Jacques Felstein kontinenseken átívelő nyomozásba kezd, és a túlélőkkel folytatott beszélgetéseiből kirajzolódnak a folyamatos rettegésben zajló próbák, a zene vidám ütemére robotoló kényszermunkások, a végkimerülésig játszó zenészek és a komolyzenei darabokból ínyenc módjára válogató Mengele alakja. Emellett pedig megismeri anyját, ahogy sohasem láthatta: a húsz éves, érzékeny lelkű művészt, aki bár túlélte Auschwitz borzalmait, teljesen sosem szabadult meg a tábortól.
Az Auschwitz hegedűse szívszaggató, rendkívüli önéletrajzi könyv a túlélésről, a nemzedékek között öröklődő traumáról és a fájdalom igája alóli felszabadulásról.

A gyermekblokk

Az auschwitz-birkenaui táborkomplexum egy különleges részlegéről szól ez a visszaemlékezés, a cseh családi táborról, azon belül is a gyermekek barakkjáról. Ebbe a táborba a terezíni gettóból érkeztek foglyok, akik a többi rabhoz képest látszólag kiváltságosnak számítottak, mivel a németek nem tartottak közöttük szelekciókat, a gyerekeknek pedig még "iskolát" is létesítettek.
Ez azonban csupán egy kirakatintézmény volt, ráadásul hat hónap után egy következő terezíni csoport vette át az előzőek helyét, akiket egytől-egyig halálra ítéltek. A második csoporttal érkező, a gyerekek felügyeletére kijelölt felnőtteknek abban a tudatban kellett megszervezniük és a körülményekhez képest tartalmassá tenniük a mindennapokat, hogy látták elődeik sorsát, és tudták, rájuk is ez a sors vár. Mégis minden tőlük telhetőt megtettek, hogy a gyerekeket távol tartsák a tábor borzalmaitól, és napjaikat ne a félelem vagy az apátia, hanem az értelmes tevékenységek határozzák meg, mint a tanulás, a játék vagy a különböző kreatív foglalatosságok.
Otto B. Kraus későbbi feleségével, Ditával együtt a gyermekblokkban kapott feladatot. Míg Dita - titokban - a könyvekért, addig Ota a gyerekek egy csoportjáért felelt. Bár a könyvében szereplők többségét nem a valós nevükön szerepelteti, saját tapasztalatai, amiből az írása kétségtelenül táplálkozik, hitelessé és igazán megrendítővé teszik a művét.