Az ismert gonosz - Kegyetlenség és együttérzés - egy pszichiáter történetei

Minden erőszakos bűncselekmény tragédia az áldozatok és családjuk számára, de az elkövető szempontjából is az. Eszemben sincs amellett érvelni, hogy bármely erőszakos elkövetőt fel kellene menteni. Mélyen hiszek az igazságosságban, valamint annak az emberi jogi keretrendszerben rögzített következményeiben, és egy percig sem vitatom, hogy az erőszakos bűnelkövetők bizonyos csoportját biztonságosan el kell zárni. Azt is értem, egyesek miért érzik szükségét annak, hogy mélyen megvessék az erőszakot elkövetőket: a bosszú alapvető emberi késztetés, amely bezár minket saját félelmeinkbe és haragunkba, miközben ugyanazt a kegyetlenséget tükrözi, amelyet tudatos szinten elítélünk. Bármennyire is fájdalmas, sok bölcsesség van abban a mondásban, hogy ha gyűlölünk valakit, az olyan, mint ha mi vennénk be mérget, és azt várnánk, hogy az illető haljon meg. Ahogy többek közt Gandhi is rámutatott, a társadalom erkölcsi szintjének legmegbízhatóbb mércéje az, hogy mennyire vagyunk együttérzők a társadalom legrosszabb tagjaival."Az igazságügyi pszichiáterként és pszichoterapeutaként dolgozó szerző szerint ha a súlyos bűncselekmények elkövetőit nem tekintjük embernek - és ennek megfelelően bánunk velük -, ugyanazt tesszük, mint ami miatt megbélyegezzük őket. A jó-rossz, normális-abnormális vagy tettes-áldozat ellentétpárok talán mégsem annyira kőbe vésett igazságok, mint ahogy azt gondolni szeretnénk. Gwen Adshead terápiás történetei megkérdőjelezik a "veleszületett bűnöző", a "belátásra képtelen őrült" vagy a "javíthatatlan pszichopata ragadozó" címkék korlátlan alkalmazhatóságát, és megmutatják, hogy a sokszor elképzelhetetlenül kegyetlen tettek elkövetői is képesek változásra, ha kellő megértést és empátiát tapasztalnak." - Dr. Fiáth Titanilla börtönpszichológus