Ejtőernyősök - A légideszantcsapatok története - ahogyan azok látták, akik alakították + Harckocsizók /A páncélos-hadviselés emberi története

Ejtőernyősök - A légideszantcsapatok története - ahogyan azok látták, akik alakították

Az ejtőernyősök az 1930-as évektől sokat szerepeltek a sajtóban és a híradókban, a modern hadviselés egyik jelképévé váltak. Harcoltak a második világháború számos fontos hadszínterén, így a németek 1940-ben Belgiumban és Hollandiában, majd 1941-ben Krétán, a nyugati szövetségesek pedig több nagy hadműveletüknél, a D-napon, Arnhemnél és a rajnai átkelésnél is nagy számban vetettek be ilyen erőket. A hadseregben ez az a csapatnem, ahol létezik valamiféle egyenlőség: az újonc közlegénytől a tábornokig mindenki ugyanarról a repülőgépről, ugyanazon az ajtón át ugrik ki a tátongó mélységbe, és ez a mai napig nagyon erős csapatszellemmel ruházza fel ezeket az alakulatokat. A légideszant-katonák nem csupán kollégái, hanem bajtársai is egymásnak - különös módon ez még a szemben álló felekre is igaz bizonyos mértékig.

A két világháború között a rohamosan fejlődő repülés nagy távolságok gyors megtételét tette lehetővé, így az is lehetségessé vált, hogy hadászati meglepetést okozva, vertikálisan karolják át az ellenséget nagy erők ejtőernyővel történő ledobásával. Mivel az 1920-1930-as években mindenki el akarta kerülni az első világháború állásháborúját, több állam - mindenekelőtt Németország és a Szovjetunió - rohamléptekben kezdte fejleszteni az ejtőernyőscsapatait. Ekkor még nem tudhatták, hogy a légi manőver után földet érő ejtőernyős azonnal lassan mozgó, kiszolgáltatott gyalogossá válik, és ha az első meglepetést kihasználva nem győz, könnyen reménytelen helyzetbe kerülhet. A légideszant-hadviselés valóságos története ennek a csaknem feloldhatatlan ellentmondásnak a feloldási kísérleteiről szól.

Robert Kershaw, a Harckocsizók méltán népszerű szerzője, a hidegháború évtizedeiben ejtőernyőstisztként szolgált a brit hadseregben, így lehetősége volt, hogy a résztvevők szemszögéből írja meg a könyvét, az emberi tényezőre helyezve a fő hangsúlyt. A második világháború és a helyi háborúk veteránjai közül sokakat ismert, sőt sokakkal együtt is szolgált, és szakmabeliként egyedülállóan mélyen dolgozta fel a témát. Ez az olvasmányos munkája kicsit olyan, mint egy szokatlanul elfogulatlan családtörténet erről a különleges csapat- és fegyvernemről.

Harckocsizók /A páncélos-hadviselés emberi története

A harckocsi, "a tank" volt az a fegyver, amely a 20. század csatatereit fizikai valóságában és pszichológiailag is uralta. A német villámháborúnak éppúgy az alapvető eszköze volt, mint az izraelinek, valahányszor a szovjetek "jöttek, mint az oroszok" (1944, 1956, 1968), ők is páncélosok ezreit használták, de Koreában, a vietnami "dzsungelháborúban", a Balkán hegyei között vívott délszláv polgárháborúkban, az iraki háborúkban, és sok békefenntartó műveletben is jelentős szerepet játszott.
Hatalmas az irodalma magának a harckocsinak, az eszköznek, de eddig alig méltatták figyelemre az eszközt használó embert, a harckocsizót, pedig ez a gép hihetetlenül függ kezelői szaktudásától. Robert Kershaw korábbi kutatásai során újra és újra szembesült a páncélos fegyvernem jelentőségével, és ezért életművét a két világháború harckocsizóinak történetével koronázta meg. Az utolsó pillanatban még sok II. világháborús veteránnal sikerült interjút készítenie, és mert maga is a háborút megjárt katona, kiválóan szót értett velük. Az írott forrásokat is kritikus szemmel elemezve és az "oral history"-val összevetve, életteli, hiteles képet ad a veszélyekkel teli szolgálatról a mind nagyobb és erősebb páncélosokban, meg arról, hogyan hat egymásra a katona és fegyvere. Azt is megtudjuk, a konstruktőrök és a gyártók miért éppen ezt vagy azt az ismert típust hozták létre, és akik egy-egy híres páncélost, a T-34-est, a Tigrist, a Shermant stb. használták, mint gondoltak a sajátjukról és az ellenségéről.